Adalékok a barcaföldvári fogolytábor történetéhez

A Brassótól északi irányban, 20 kilométernyire az Olt folyó bal partján elhelyezkedő Barcaföldváron (románul Feldioara, németül Marienburg) működött a II. világháború idején és az európai hadakozás befejezését követő közel fél éven át Románia egyik leghírhedtebb fogolytábora. A köztudatba haláltáborként bevonult lágerbe magyar és német hadifogoly katonák mellett elsősorban észak-erdélyi magyar és (részben) németajkú civilek ezreit zsúfolták össze 1944 októberétől kezdődően. Itt válogatták ki a munkaképeseket, akiket marhavagonokba zsúfolva a Tömös völgyén keresztül a Brassó–Predeal–Ploiești–Mizil–Râmnicu Sărat útvonalon a Kárpát-kanyar megkerülésével szállítottak a szovjet ellenőrzés alatt álló foksányi átmeneti táborba, majd onnan a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba.

PDF letöltése

1. Az előzményekről

A romániai magyarság és németajkú lakosság II. világháborús meg-, illetve elhurcolásának megértéséhez vissza kell kanyarodni a két világégés közötti bő két évtizedhez. Ebben az időszakban alakult ki mind a román közvéleményben, mind a román hatóságok körében az a másság-, ezen belül magyarságkép, amely meghatározta az 1944. őszi és utána következő történéseket. A Trianonban Romániához csatolt Erdélyben, a romániai Bánságban és a Partiumban élő magyarság, illetve németajkú lakosság ugyanis megpróbálta mind politikai, mind kulturális, illetve gazdasági vonatkozásban megszervezni önmagát, ahhoz, hogy saját, nemzetiségi alapon szerveződő pártjaik révén érdekeiket a román parlamentben minél hatékonyabban ellátni igyekvő közképviselethez, továbbá a kultúra sajátos nemzeti jellegzetességeit minél jobban érvényre juttató, illetve ugyancsak saját gazdasági helyzetüket minél jobban erősítő eszközökhöz jussanak. Egyszóval az új impérium alatti létet minél könnyebbé és élhetőbbé tevő nemzeti jellegű intézményrendszer létrehozására és fejlesztésére törekedtek, ez azonban gyanakvást és ellenszenvet váltott ki nem csak a többségi, román nemzetben, hanem a román hatóságokban is. Erre egy példa az Állambiztonsági Hivatal és Csendőrségi ügyosztály egyik, 1936. július 23-i jelentése, amelyben az áll, hogy „az Országos Magyar Párt különböző szervezeteken keresztül kulturális tevékenység leple alatt erős irredenta propagandát folytat, hogy fenntartsa és beoltsa a kisebbség lelkébe a magyar revizionizmus gondolatát”.[1]

Az 1940. augusztus 30-i, második bécsi döntés után fokozódott a Romániánál maradt Dél-Erdélyben élő magyarsággal szembeni ellenszenv és gyanakvás, a román hatóságok pedig – annak ellenére, hogy a Magyar Népközösség szerepvállalása csak érdekvédelmi kérdésekre korlátozódott – megkezdték a magyar személyek internálását. A román hatóságok ugyanis a Népközösségnek a magyar kormánnyal, az aradi és a brassói magyar külképviseletekkel fenntartott kapcsolatait irredenta és revizionista cselekedetekként értékelték, az államrendre veszélyes, irredentizmussal és tiltott határátlépéssel vádolt magyar személyeket pedig bíróság elé állították és internálták.[2] Hatványozottan tetézte a magyarellenes hangulatot a második bécsi döntés, s vele együtt az 1940 szeptemberében Észak-Erdélybe bevonuló/visszatérő magyar honvédség néhány kisebb alakulatának a szilágysági Ippen és Ördögkúton elkövetett románellenes tömeggyilkossága. 1944 őszén a Maniu-gárdák néven hírhedté vált fegyveres román szabadcsapatok brassói alakulata – pontos nevén a brassói Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj –, egyebek mellett éppen ezeknek a sérelmeknek a megtorolására indult el székelyföldi magyarellenes vérengzései helyszínére, például Szárazajtára, Csíkszentdomokosra, Gyergyószentmiklósra.

Közben szovjet részről is megfogalmazódott a magyarokkal szembeni negatív álláspont. 1943. június 7-én a Nagy Britannia kormányához intézett levelében ugyanis a szovjet kormány úgy ítélte meg, hogy „azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott […] a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell”.[3] Fél év múlva megerősítést nyert ez az álláspont, amikor december 12–18-ig a szovjet–csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és a magyarokkal szembeni, háború utáni álláspont kialakításáról a szovjet fővárosban Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal tárgyalt Eduard Benes száműzetésben levő csehszlovák elnök. A december 14-i második összejövetelen – amelyen Sztálin nem vett részt – Molotov kijelentette: „A magyarokat meg kell büntetni.”[4] Hozzá kell tenni, hogy míg a trianoni Magyarország területéről elhurcolt magyarsággal – és németajkú lakossággal – szembeni magatartás ettől a fenti csehszlovák–szovjet állásponttól, valamint a szovjet katonai hatóságok 1944. őszi–1945. tavaszi intézkedéseitől is függött, a dél-, illetve észak-erdélyi magyarság elhurcolása elsősorban nem ezen, hanem a román hatóságok önálló akaratán alapult. A romániai internálásoknak ugyanis az 1944. augusztus 23-i román átállás másnapján történt (újra)indításától a Szövetséges Hatalmak képviseletében a Szovjetunió, valamint Románia között 1944. szeptember 12-én aláírt, egyebek mellett a német és a magyar katonák, valamint a két ország alattvalói internálását előíró fegyverszüneti egyezmény megkötéséig a román hatóságok önállóan, saját hatáskörükben intézkedtek.

Ismert, hogy Románia 1944. augusztus 23-án sikeresen állt át a szövetségesek oldalára. A 24-ére virradó éjszaka megalakult Constantin Sănătescu tábornok első kormánya. Az első Sănătescu-kormányt alkotó, Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt sajtója 1944 őszén azt terjesztette, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel.[5] A Bukarestben megjelenő România Liberă Észak-Erdélynek a „fasiszta-horthysta” csapatoktól való megtisztításáról cikkezett. A Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt lapja, a Dreptatea arról írt, hogy a románok kegyetlenül megbosszulják az ellenük irányuló cselekedeteket, így nem csak a magyarok vezéreit kell megbüntetni, hanem a székelyek ezreit is, akik – a lap állítása szerint – felelősek románok életéért és bántalmazásáért. A Brassóban megjelenő Gazeta Transilvaniei a magyarok ellen alkalmazandó golyókról, szíjakról, szenvedésről és vérontásról cikkezett.[6] A sajtókampány mellett kormányszinten is elhangzottak hasonló kijelentések az őshonos magyar és német lakosság kapcsán. A kormány szeptember 15-i ülésén például Lucrețiu Pătrășcanu államminiszter azt mondta, hogy „valamennyi német nemzetiségű lakost internálni kell”,[7] a szeptember 16-i kormányülésen pedig Grigore Niculescu-Buzești külügyminiszter vélekedett úgy, hogy „ha a magyaroknak kell a magyar lakosság, vigyék innen”.[8]  Hiába hangoztatta egy brassói, tízezres népgyűlésen dr. Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanár, hogy „az erdélyi nép szerencsétlenségéért nem az egész magyar nép bűnös”,[9] és hiába intett óva hasábjain az Ekésfront lapja, a Plugarii, miszerint „ne egy egész nép, hanem csak a bűnösök büntetését kérjük”.[10]

2. Hatósági intézkedések

A Románia és Németország között beállt hadi állapot következményeként az első intézkedések közé tartozott, hogy a Belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte: még aznap tartóztassák le a Német Népcsoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának a megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit.[11] Augusztus 27-én a Csendőrség Főfelügyelősége újabb utasítást adott ki. Ebben elrendelték, hogy a Német Népcsoporthoz tartozó vagy idegen állampolgárságú valamennyi német polgárnak jelentkeznie kell, városokban a rendőrkapitányságokon, a falvakban a csendőrőrsökön, a kiválogatás során veszélyeseknek tekintetteket pedig a helyi csendőrlégiók által létesített ideiglenes, fegyveresen őrzött központokba kell internálni.[12] Ezeket az ideiglenes lágereket román többségű helységekben kellett létrehozni, az utasítást a lehető legrövidebb időn belül végre kellett hajtani. Az intézkedés minden 16 év feletti személyre vonatkozott, azaz férfiakra és nőkre is. Az utasítás szerint ugyanakkor minden német katonát, ha civilbe öltözött is, el kellett fogni és át kellett adni a hadbíróságnak. Mivel azonban például a Magyar Népközösség iránt mindig gyanakvó belügyiek évek óta gyűjtötték az adatokat annak elöljáróiról, a dél-erdélyi magyar vezetők egy részét már 1944 júliusában is begyűjtötték néhány napra, kényszerlakhelyre utasítván őket.[13]

Bár a Csendőrség Főfelügyelősége, valamint a Belügyminisztérium első rendelkezései csak a Német Népcsoporthoz tartozó vagy idegen állampolgárságú németeket érintették és nem vonatkoztak sem a Romániában tartózkodó magyar állampolgárokra, sem a magyar nemzetiségű román állampolgárokra, a hatóságok utóbbiakra is kiterjesztették azt.

Az internálások ügyében újabb helyzet állt elő azt követően, hogy Moszkvában 1944. szeptember 12-én aláírták a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt. Ennek 2. szakasza arról rendelkezett, hogy „Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország területén […] ott tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására”.[14] Az egyezmény aláírását követő első intézkedés volt, hogy szeptember 15-én a Csendőrség Főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német állampolgár családjával együtt történő internálását a Târgu Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott.[15]

Tekintettel arra, hogy a zsidók mellett az ’idegenekhez’ férjhez ment román nemzetiségű nők szabadok maradhattak, és csak akkor kellett internálótáborokba vonulniuk, ha követni akarták férjüket,[16] mindebből világosan kitetszik, hogy az internáláskor az állampolgárság mellett elsősorban a nemzeti hovatartozást vették alapul a román hatóságok. Ezt támasztja alá az is, hogy míg például az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, addig az azonos állampolgárságú, tehát azonos jogállású észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem.[17] Ez az álláspont nyert megerősítést, amikor 1944. szeptember 20-án a Belügyminisztérium rögzítette a tennivalókat a szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény végrehajtásáról a magyarok és a németek internálását illetően. Az indoklás szerint: „Dacára annak, hogy a Bécsi Diktátum hatálytalanítása nyomán Észak-Erdély valamennyi lakója úgy tekintendő, mint akik automatikusan és visszamenő hatállyal újra román állampolgárokká váltak, a magyar útlevéllel rendelkező, és a román közigazgatás ellenőrzése alatt álló területen levő észak-erdélyi származású magyar és német nemzetiségűek internálandók.”[18] A rendeletet úgy is lehetett értelmezni, hogy a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt betű szerint betartva a román ellenőrzés alatt álló területen levő magyar és német állampolgárokat kell internálni, de úgy is, hogy az észak-erdélyi magyar és német nemzetiségűeket kell fogolytáborokba hurcolni. Ezt az utóbbi lehetőséget erősíti meg a fentebb idézett belügyi rendelkezésnek az előírása, miszerint az észak-erdélyi románok kivételt képeznek az internálás alól, még akkor is, ha magyar útlevéllel tartózkodnak a román ellenőrzés alatt álló területen.[19] Ez volt az a hírhedt, 1944. szeptember 29-i 44759. számú Belügyminisztériumi parancs, amellyel az internálást az akkor Romániában tartózkodó, 1940. augusztus 30-a után bejött magyar és német állampolgárokról Erdély teljes magyar és német nemzetiségű őshonos lakosságára kiterjesztették. Ebben a szellemben adta ki a román hadsereg nagyvezérkara október 19-i, 578832. számú értesítését, miszerint „a magyar hadseregben szolgált, és a felszabadított Erdélyben levő otthonaikba hazatért katonaszökevények hadifoglyoknak tekintendők, és lágerekbe internálandók”. Erről végrehajtás végett a Csendőrség Főfelügyelősége az alantas szerveknek 1944. október 27-én 46180. számmal titkos körrendeletet bocsátott ki.[20] Az észak-erdélyi magyar civil férfiak tömeges elhurcolásának ez a körrendelet szolgáltatta a másik alapot, miközben – mint láttuk – a Belügyminisztérium 1944. november 20-ai, a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény végrehajtásáról, ezen belül a magyarok és a németek internálásáról rögzített álláspontja értelmében az észak-erdélyi román nemzetiségű magyar állampolgárok – tehát a magyar hadseregben szolgált észak-erdélyi román nemzetiségű katonák is – mentesültek az internálás alól. E két intézkedéssel az internálást az állampolgárság jogköréből etnikai síkra terelték, és Erdély őshonos magyar és német nemzetiségű teljes lakosságára kiterjesztették. Nem mellőzhető az a szempont sem, hogy a szovjet ’mintához’ hasonlóan Romániában is tapasztalható a katonák és a civilek összemosása a fogságba hurcolás terén.

1944. november 1-jén a Belügyminisztérium a Minisztertanács elé terjesztette az internálóközpontok létrehozásáról és működéséről szóló szabálytervezetet. A november 5-én átalakított, tehát a második Sănătescu-kormány november 6-án elfogadta a szabályt, s így utólag megteremtette a már működő lágerek jogi alapját. Augusztus 23-ától november 6-ig, tehát majdnem három hónapon át jogalap nélkül működtek Romániában az internálóközpontok. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Barcaföldváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Köröstárkányban; továbbá Zsombolyán, Târgu Jiuban, Slobozia Vechén, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Piteşti-en, Vulkányban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtettek tovább internálóközpontokat. Szinte minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36,[21] saját kutatásaim szerint 44 láger. Román ellenőrzés alatti fogolytáborok voltak még az ó-romániai Argeş megyei Corbeniben,[22] az ugyancsak ó-királyságbeli, Ilfov megyei Budeştiben,[23] Turnu-Măgurelén,[24] a Gorj megyei Bărbăteşti-en,[25] Caracalban,[26] Titun, szovjet kézen levő láger volt Foksány mellett Konstancán.[27]

A román hatóságok a dél-erdélyi internálások megkezdése után néhány héttel Észak-Erdélyben is hozzáfogtak a tömeges elhurcolásokhoz a Csendőrség Főfelügyelőségének 1944. szeptember 11-i, 44158. számú rendelkezése szerint. Az utasítás arról szólt, hogy fel kell kutatni és őrizetbe kell venni azokat a személyeket, akiket – a dél-erdélyiekhez hasonlóan – irredentizmussal ’vádoltak’, akik 1940 és 1944 között, tehát a négyéves magyar uralom alatt Észak-Erdély románajkú lakosságát valamilyen formában üldözték, illetve a román államot gyalázták.[28]

Az elhurcolás során gyakran tapasztalt félrevezetés volt, hogy a magyar férfiaknak azt ígérték: a csendőrőrsökön igazolást kapnak, utána pedig szabadon hazamehetnek.[29] Egy másik, gyakran alkalmazott félrevezetés volt a szovjet málenkij robot mintájára néhány napi munkára történő behívás.[30] Ennek egyik példája a csíkszentmártoni székely férfiak esete: a visszavonuló németek által a Gyimesi-szorosban felrobbantott Karakó-vasúti híd újjáépítésére/kijavítására hívták össze a község férfi lakosságát, de különválasztották azt a harmincfős csoportot, amelyik a frontról nem sokkal azelőtt otthonaikba hazatért volt katonákból, immáron civilekből állt. Munka helyett a csíkszeredai csendőrségre, majd vonattal a brassói, onnan a barcaföldvári internálótáborba hurcolták őket.[31] A túlélők szerint az életben maradt csíkszentmártoniak csak 1945 tavaszán szabadultak, miután a hozzátartozók pénzzel kiváltották őket. Azzal a ’váddal’ is hurcoltak el magyarokat, hogy partizánok voltak.[32]

3. A barcaföldvári láger

Romániában a Târgu Jiu-i és a barcaföldvári (11. melléklet), valamint a szovjet ellenőrzés alatti foksányi fogolytáborok vonultak be leginkább a köztudatba. 1941. június 22. és 1944. augusztus 23. között Románia a hitleri Németország (és Magyarország, valamint Olaszország) oldalán hadat viselt a Szovjetunió ellen. Ebben az időszakban Románia területén 12 lágert hoztak létre a szovjet hadifoglyok számára. E lágerek egyike volt a 2. számú barcaföldvári fogolytábor, ahol Románia átállása napján, azaz 1944. augusztus 23-án 5 306 szovjet hadifoglyot őriztek. A romániai lágerekben ekkor összesen közel 60 000 szovjet – ezen belül a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő több mint 25 000 ukrán, több mint 17 800 orosz, valamint közel 16 500 egyéb nemzetiségű – hadifoglyot őriztek.[33] Az ő helyüket vették át 1944 őszétől a magyar és a német foglyok, többségükben otthonaikból elhurcolt civilek.

Az emlékezetben, de már a korabeli sajtóban is haláltáborként hírhedtté vált barcaföldvári lágerbe magyar és német hadifoglyok mellett a fogolysereg legnagyobb részét kitevő észak-erdélyi magyar és német polgári személyeket zsúfoltak össze. A Földváron fogvatartottak számáról egymástól eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint[34] a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása, emiatt nem találtak semmilyen összesítő statisztikát a táborban járt foglyokról.  Egy 1945. október 18-i összeírásból kiderült, hogy az úgynevezett nyugati hadjárat idején a földvári táborban 1 450 német hadifogoly fordult meg, „a többi fogoly kategóriáról nem készült hasonló összeírás”.[35] A legtöbb foglyot, szám szerint 1 871-et 1945 márciusában jegyezték Földváron Spiroiu tábornok szerint, aki ugyanakkor levéltári forrásokra hivatkozva közölte, hogy 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban a pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8 000 fogolyról tesz említést,[36] és van olyan túlélő, aki 4 500-ra teszi csak az itt elhunytak számát.[37] A Niculae Spiroiu tábornok által idézett 1945. októberi forrás aligha tükrözi a földvári láger teljes, főleg a kezdeti működése alatti fogolylétszámát. Hiszen 1945 októberében ez a láger már a bezárás előtt állt, és bizonyos, hogy a tábor befogadóképessége többezresre volt tehető, mert, mint láttuk, Románia átállása napján, 1944. augusztus 23-án a szovjetellenes háborúban (1941–1944) foglyul ejtett 5 306 szovjet katonát tartottak nyilván Földváron.

A romániai táborokban sínylődő foglyok – valószínűleg töredékes – névösszeírásait, és egyben az első helyszíni beszámolókat közlő korabeli sajtótermékek közül a Marosvásárhelyen megjelenő Szabad Szó című napilap 1945 februárjában a földvári haláltáborban sínylődő „hatezer magyar hadifogoly és internált” szörnyű sorsát tette szóvá,[38] a sepsiszentgyörgyi Dolgozók Szava című hetilap pedig a Földváron ártatlanul sínylődő 2 500-3 000 magyar, német, román, szerb és zsidó fogolyról tett említést.[39] A lap egy kiszabadult fogoly elmondása alapján arról számolt be, hogy Földváron 15 éves gyermekektől aggokig minden korosztályból találhatók foglyok a lágerben. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb szállítmányok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolttá vált, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos román helységbe, Lügetre,[40] ahol két istállóban zsúfolták össze őket. Itt azonban – túlélők emlékezése szerint – a rögtönzött deszkapriccs összeomlott az emberek súlya alatt, és több mint 30-an súlyos sérüléseket szenvedtek.

A foglyok számára általában sehol sem biztosították a szabályokban előírt feltételeket és körülményeket. A barcaföldvári fogolytáborban embertelen körülmények uralkodtak, s erről a hozzátartozók elbeszéléseiből ismerkedhetett meg a közvélemény. Egy, a Földvárra hurcolt édesapját 1945 februárjában kereső asszonyka Földvárról hazatérve a korabeli sajtóban számolt be a látottakról. Elmondása szerint nagy kiterjedésű területen földbevájt, fűtetlen lyukakban tartották fogva az embereket, akik halálsápadt arcukkal inkább síri alakokra emlékeztettek. A napi élelem reggel két deciliter meleg vízből, délben négy deciliter burgonyalevesből, azaz sárga léből állt, amelyben alig úszkált néhány szál burgonya. A napi élelemhez tartozott még öt dekagramm kenyér. A szemtanú 20-25-re tette a naponta elhunytak számát, akiket a keményre fagyott föld miatt nem tudtak azonnal eltemetni, így előfordult, hogy a halottak sokszor napokig temetetlenül hevertek.[41]

A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kértek segítséget a külvilágtól. A környékbeli falvak, elsősorban Hídvég lakossága segített, lehetőségeihez mérten. A parancsnokkal, egy román őrnaggyal is tárgyaló szemtanú szerint a kiutalt élelmiszer elfogyott, a kormánytól pedig nem tudtak megfelelő ellátást szerezni. A körülményekre jellemző, hogy az 1945 februárjában Földváron fogva tartott 6 000 fogoly fele beteg volt, ebben az időszakban naponta 20-25 elhunytat temettek.[42]

A Magyar Nép Szövetség (MNSZ) megbízásából 1945 februárjában Barcaföldvárra látogató Kovács Andor tapasztalatairól beszámolva munkatáborként említette a földvári lágert. Közölte, hogy a példátlan szenvedéseknek kitett foglyoknak élelmet, ruhát, orvosságot és injekciókat vittek, és említést tett arról is, hogy „milyen sok áldozata van ennek a tábornak”.[43] Ebben az időszakban a tábornak már volt orvosa, aki azonban gyógyszer hiányában semmit nem tehetett.[44] Az otthonról kapott csomagok maradékát olyan késéssel kapták meg a foglyok, hogy már bűzlött a romlott étel, mire hozzájuk eljutott, a földvári szászok pedig „ha megbolondult is a magyar, akkor sem juttattak egy falatot sem”.[45]

1945. február végén már haláltáborként emlegették a földvári lágert. A sajtóban napvilágot látott három levél, amelyekből kiderült, hogy a táborparancsnokság nem adja át a foglyoknak a hozzátartozók által hozott csomagokat. A hozzátartozók az őrök tilalma ellenére kerülőutakon mégis megközelítették a temetőt, ahol a foglyok elhunyt társaik sírjait ásták. Itt lopva szót tudtak váltani rokonaikkal és át tudták adni a csomagokat. A gödröket a végelgyengülés határán levő foglyokkal ásatták, de a tanúvallomásokból kiderül, hogy „ezek nem képesek annyi sírt ásni, amelyekbe a naponta elhalt foglyokat el tudják temetni”. „A foglyok nagyon kérték, hogy intézzünk valamit ügyükben, mert ha nem, valamennyien ott pusztulnak el. Ma délelőtt is 15 társukat temették el. […] Azt is elmondták a foglyok, hogy a még a táborban levő újabb 30 halottat nem tudják eltemetni, mert nem győznek elég sírt ásni. A ma megásott öt sírba csak 15 holttestet tudtak temetni” – számoltak be a szemtanúk. Az elmondottakból kiderül az is, hogy egy sírba három-négy halottat tettek, de csak egy keresztet állítottak föléjük. Egy másik szemtanú arról számolt be, hogy karácsonykor fia két sáros krumplit kapott, és amikor újabb kettőt szerzett, az őrök rettenetesen elverték. Mindhárom levélíró megerősíti, hogy aki áttért az ortodox vallásra, illetve aki bizonyítani tudta román származását, azt szabadon engedték.[46] Ezt több túlélő is megerősíti, köztük Balázs András túlélő fogoly is, aki 1944. december 24-ei keltezésű céduláján arról értesítette övéit: „Édes jó szüleim és testvéreim! Tudatom soraimmal, hogy tegnap, 23-án megérkeztünk Földvára. Itt szó sem lehet a szabadulásról, az egészségből ki kezdtünk fogyni, le vagyunk gyúrva egy szobába, se enni, [a]hogy kellene, se víz, se tisztálkodás. […]  Máma az oltszemiek hoztak kenyeret, kalácsot, vagy három szekérrel, amit gyűjtöttek, de csak az őrök nyerészkedtek rajta.” (1. illusztráció) 1945. március 16-án azt írta haza: „…a cseheket és a szerbeket küldik más lágerba […], és ott intézik az ők ügyeiket, mi pedig maradunk. Ezek valószínű azt akarják, hogy vagy románok legyünk, vagy itt pusztuljon az egész.”

1. illusztráció: Kőposta Barcaföldváron. Balázs András (Futásfalva, Kovászna megye, Románia) 1944. december 24-i kidobott üzenete szüleinek. (Benkő Levente gyűjtése, magángyűjtemény)

Eddig előkerült adatok alapján összesen közel 400-ra tehető a barcaföldvári, lügeti és brassói lágerekben elhunyt foglyok száma (2. illusztráció). Ez aligha fedi a valóságot, hiszen ha elfogadjuk, hogy az 1945 februárjában és márciusában pusztító tífusz- és vérhasjárvány idején – miként azt a korabeli sajtóban beszámoló tanúk és a túlélők is állítják – valóban 20-25 elhunyt foglyot temettek naponta, akkor az áldozatok száma jóval meghaladja a 400-at.[47] Égető Jenő, a földvári lágert is megjárt egykori fogoly emlékei szerint „napirenden volt a sok halott, örökkétig haltak meg az emberek […], a gödröket úgy ástuk, hogy amint az egyik rendnek ástuk ki a gödröt, a másik rend halottra a földet hánytuk rá”.[48] Moré Mihály túlélő pedig így mondta el: „Míg ott voltam, ötszáz ember halt meg Földváron.”[49] Eddigi kutatásaim nyomán biztosan állítható, hogy csak a földvári láger lügeti melléktábora határában 74 sírban temettek el foglyokat (12. melléklet).[50]

2. illusztráció: Lőrinczi Árpád lelkész bejegyzései az általa eltemetett foglyokról a hídvégi református egyházközség halotti anyakönyvében (Fotó: Benkő Levente)

4. Kísérletek a foglyok segélyezésére és kiszabadítására

Noha a dél-erdélyi internálások már 1944 augusztusában, az észak-erdélyi elhurcolások pedig szeptember-októberben megkezdődtek és nagyrészt le is zajlottak, a korabeli, kivétel nélkül kommunista irányítás, illetve befolyás alatt álló romániai magyar sajtó sokáig hallgatott a történtekről. A magyar civilek tömeges meg- és elhurcolása sokáig semmilyen nyilvánosságot nem kapott. Eleinte a romániai magyarság érdekképviseletét kisajátító, kommunisták irányítása alatt álló MNSZ is hallgatott és sajtója révén csak akkor tette szóvá az internálások magyarellenes voltát, amikor 1944–1945 telén a lágerekben pusztító járványok során százával, de lehet, hogy ezrével haltak meg hadifoglyok és internált polgári személyek, és amikor ezt már nem lehetett elhallgatni. Addig az Észak- és Dél-Erdélyből elhurcoltak ügyében a hozzátartozók fogalmazták meg elsőkként panaszaikat; rajtuk kívül sokáig más alig hallatta a szavát a foglyok érdekében. Az MNSZ még 1944 decemberében sem nagyon akart vagy tudott szembenézni a tényállással; elnöke, Kurkó Gyárfás például egy csíkszeredai népgyűlésen a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény „valamennyi rendelkezésének lelkiismeretes betartására buzdította a jelenlevőket,[51] tökéletes összhangban az akkor még miniszterelnök-helyettes Petru Grozával, aki azt hangoztatta, hogy »szigorúan végrehajtjuk a fegyverszüneti feltételeket«”.[52] Az MNSZ elnöke ugyan kijelentette, hogy a román hatóságok „veszedelmes fasiszták” megbélyegzéssel demokrata székelyeket hurcoltak el, de hozzátette, hogy „a székelység kötelessége, hogy az itthon maradt fasiszta elemeket […] ezekért a becsületes emberekért szolgáltassa ki”.[53] Kurkó – legalábbis a korabeli tudósításban idézett álláspontja szerint – megkerülte a lényeget, miszerint az embereket azért hurcolták el, mert magyarok; másfelől mondhatni kiszolgáltatta a román hatóságoknak azokat a magyarokat, akikre rá lehetett fogni, hogy fasiszták. Pedig a marosvásárhelyi Szabad Szó világosan fogalmazott, amikor jóval a csíkszeredai népgyűlés előtt azt írta: „…védtelen emberek; magyarok, gyermekek, öregek seregét minden jogalap nélkül kikergették békés otthonukból, a darabka földről, ahol évszázadokon át éltek, s elhurcolták messze idegenbe, hogy méltóképpen feltehessék bosszújuk fekete »i« betűjére a pontot. Ezek az elhurcolt szerencsétlenek épp oly kevéssé voltak a véres háború okozói, mint az a sok százezernyi román dolgozó, földműves és munkás, ki egyik napról a másikra tengette életét.”[54] Hiszen ugyan kit lehetett volna internálni olyan körülmények között, hogy a magyar közigazgatás 1944 szeptemberében Észak-Erdélyből kivonult, és a kiürítési parancs miatt távozni kényszerülők mellett „elmenekült mindenki, akit a fasiszta propaganda megfertőzött”?[55]

A ’hivatalos’ romániai magyar érdekképviselet tétovasága és tétlensége láttán az elhurcoltak családtagjai, hozzátartozói a nem kevésbé baloldali beállítottságú lapokhoz fordultak segítségért. Eleinte itt sem jártak sikerrel, sőt, az MNSZ kolozsvári lapja, a Világosság azt is megengedte magának, hogy asszonyok egy csoportjának válaszolva „a felszabadulás első napjaiban biztonsági okokból elvitt férfiak”-ként említse a szovjetek által elhurcolt 5 000 kolozsvári magyar polgári személyt.[56]

A Foksányon keresztül a Szovjetunióba még el nem hurcolt foglyok kiszabadítása, illetve szenvedéseik enyhítése ügyében sokat nyomott a latban a Maros-Torda megyei magyarság kiállása. A sajtó útján, a nagy nyilvánosság előtt követelték, hogy engedjék vissza az elhurcoltakat, a védtelen és kiszolgáltatott magyarok egész seregét, akiket az Észak-Erdélybe berendezkedő új hatalom hurcolt internáló táborokba.[57] Emellett Marosvásárhelyről hivatalos küldöttséget menesztettek Bukarestbe, ahol az internáltak ügyében a Belügyminisztériumban legalább annyit elértek, hogy a Târgu Jiuban fogvatartottak közül 28, Maros-Torda megyei gyermeket néhány napon belül szabadon bocsátottak, és ígéretet kaptak arra, hogy a többi internáltat is szabadon engedik.[58] A küldöttség tagja, Remus Pop ügyvéd beszámolt arról, hogy Bukarestben a Maros-Torda megyéből internált 450 gyermeknek és hozzátartozóiknak a szabadon bocsátását sürgették, s hogy Galacról és Târgu Jiuból 300 gyermeket engedtek el a Belügyminisztériumnak azon rendelete alapján, amely a nem harc vagy menekülés közben elfogott emberek szabadon bocsátását szabályozza. Remus Pop bukaresti ígéretek alapján ugyanakkor azt mondta, hogy a belügyi tárca a katonaszökevényeket is elengedi.[59] Merthogy az is kiszivárgott – tekintettel arra, hogy az internáltak 70-80%-a a magyar hadseregből megszökött, immár civil férfiakból került ki –, hogy a Belügyminisztérium a fegyverszüneti vegyes bizottsághoz fordult a kérdés tisztázása ügyében; a vegyes bizottság pedig azt válaszolta, hogy a magyar hadseregből megszököttek nem tekintendők hadifoglyoknak.[60]

Közben az MNSZ álláspontja is tisztázódni látszott. A szövetség 1944. december 17-i, bukaresti nagygyűlésén felszólalók ugyanis már félreérthetetlenül hangoztatták, hogy „a fasiszta csendőrök a székely nép legjobbjait, a demokratákat nyilasoknak nyilvánították, és elhurcolták”, kérték tehát az illetékeseket, hogy járjanak közben az elhurcoltak, megkínzottak szabadon bocsátása érdekében. Czikó Nándor, a szövetség bukaresti szervezetének elnöke kénytelen volt kijelenteni, hogy „az internáló táborokban néhány száz valódi fasiszta[61] mellett a román állampolgárságú magyar munkások és földművelők ezrei sínylődnek”.[62] Az MNSZ viszont így is csak 1945 februárjában tette meg az első határozott lépést az elhurcoltak szabadon bocsátásáért, amikor a Nicolae Rădescu miniszterelnökhöz és az Országos Demokrata Arcvonalhoz küldött táviratban a romániai lágerek ügyében leszögezték, hogy „e táborokban uralkodó állapotok a fasiszta haláltáborokra emlékeztetnek”.[63]

A körülmények ismeretében a marosvásárhelyi Népvédelmi Egyesület és a Vöröskereszt felhívással fordult a lakossághoz a Barcaföldváron sínylődők felsegélyezésére. Elsősorban élelmet, ruhát és pénzt kértek a foglyok számára, hogy a lehető leghamarabb enyhítsenek a fogvatartottak szenvedésein.[64] 24 óra alatt teherautónyi élelmet és ruhát gyűjtöttek össze, amit 1945. február 24-én vittek el Földvárra.[65] Mindezek nyomán, mondhatni egész Erdélyre kiterjedt a foglyok életének mentésére a családtagok révén már korábban elindult lakossági segélyakció, amelyben mindenekelőtt a hídvégi magyarok jeleskedtek.

Különösen Földvár kapott nagy hangsúlyt az életmentés során. A hídvégi magyarok otthonukban szállásolták el a szomszédos Földváron fogva tartott hozzátartozóikat keresőket, így például a Szilágyságból, Biharból és Szatmárból érkezőket, akiknek lehetőséget teremtettek, hogy ételt főzzenek az éhezők számára. A Földvárral szomszédos Krizba falu evangélikus gyülekezetének akkori lelkésze, Máthé János hídvégi kollégája, Lőrinczi Árpád református lelkész felhívására 1945 januárjában gyűjtést szervezett a faluban. Az asszonyok ételt főztek, amelyet az összegyűjtött ruhaneművel együtt szekerekkel szállították Földvárra, ott azonban az őrség nem engedte be a segíteni szándékozókat. A szállítmány így a szintén sanyarú sorban sínylődő lügeti foglyokhoz került.

1945 januárjában a Nicolae Rădescu vezette kormány miniszterelnök-helyettese, Petru Groza arról biztosította az erdélyi magyarságot, hogy ha akaratának érvényt tud szerezni, a Románia területén működő lágerek minden internáltja 24 órán belül szabad lesz.[66] Februárban Gheorghe Vlădescu-Răcoasa nemzetiségügyi miniszter a nemzeti kisebbségekkel, ezen belül a magyarsággal szembeni bánásmódot, valamint a munkatáborokat illetően úgy nyilatkozott, hogy az MNSZ képviselőivel táborról táborra járva tájékozódik a tényállásról, és ahol jogtalanságot talál, ott helyrehozza azt, akiket pedig ok nélkül tartanak fogva, azokat szabadon bocsátja.[67] Ezzel szemben március 13-án, a Kolozsváron tartott rendkívüli minisztertanácson – a román közigazgatás észak-erdélyi hivatalos beiktatásán – Vásárhelyi János református püspöknek a fogva tartott papok és tanítók kiszabadítását sürgető felvetésére a hatalmat egy héttel korábban átvevő Groza már ködösítve válaszolt, miszerint: „…beiktatásunk pillanatában ígéretet tettünk arra, hogy senki nem maradhat lágerben politikai meggyőződései miatt…”[68] A teljesség kedvéért idetartozik, hogy – legalábbis az eddig feltárt források szerint – Vásárhelyi püspök sem az elhurcoltak mindenikének a szabadon bocsátását kérte, hanem csak a református lelkészek és oktatók ügyére szorítkozott.

A barcaföldvári fogolytáborból 1945. október 28-án szabadult az utolsó fogoly (13–14. melléklet).[69]

Felhasznált források és irodalom

Arhiva Ministerului Apărării Naţionale/Román Hadtörténeti Levéltár

5435.

Arhivele Naționale Istorice Centrale/Központi Történeti Levéltár (ANICB)

Inspectoratul General al Jandarmeriei/a Csendőrség Főfelügyelősége iratai 1474. (IGJ 1474)

Preşedenţia Consiliului de Miniştri/a Minisztertanács Elnöksége iratai

Hadtörténelmi Levéltár

Honvédelmi Minisztérium elnöksége

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)

Külügyminisztérium (KÜM) 87.

Serviciul Județean al Arhivelor Naționale Vrancea/Állami Levéltárak Vrancea megyei Szolgálata

127. Comisia Română pentru Aplicarea Armistițiului. Delegația CRPAA a Județului Putna/a Román Fegyverszüneti Bizottság Putna megyei Albizottsága

Niculae Spiroiu tábornok, volt román honvédelmi miniszter 1993. június 15-i válaszlevele Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselőnek a földvári láger 1944 októbere és 1945 júniusa közötti működésére vonatkozó beadványára. A fénymásolat a szerző tulajdonában.

Dolgozók Szava, 1945. január 2.

Monitorul Oficial, 1944. szeptember 22./I. rész.; 1944. november 14./I. rész.

Népi Egység, 1944. október 25.; 1944. december 3.; 1944. december 5.; 1944. december 10.; 1944. december 24.

Szabad Szó, 1944. november 30.; 1944. december 5.; 1944. december 7.; 1944. december 13.; 1945. január 4.; 1945. február 21.; 1945. február 22.; 1945. február 23.; 1945. február 24.; 1945. március 1.

Világosság, 1944. október 20.; 1944. november 23.; 1944. december 1.; 1944. december 17.; 1944. december 19.; 1945. február 4.; 1945. február 23.; 1945. március 1.

Interjú Bartha János olaszteleki (Kovászna megye, Románia), ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában.

Interjú Berecz Andor, Bocskor Imre és Imre István, ’málenkij robotra’ deportált túlélőkkel. A hangfelvételek a szerző birtokában.

Interjú Égető Jenő köpeci (Kovászna megye, Románia), ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában.

Interjú Móré Mihály felsőlemhényi (Kovászna megye, Románia), ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában.

Interjú Nagy B. Imre szárazajtai (Kovászna megye, Románia), ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában.

Andreescu, Andreea–Nastasă, Lucian–Varga, Andrea (szerk.): Minorităţi etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România (1945–1955). Cluj-Napoca, Centrul de Resurse pentru Diversitate Etnoculturală, 2002.

Benkő Levente: Fogolykönyv. Sepsiszentgyörgy, Trisedes Press Kiadó, 1999.

Benkő Levente–Papp Annamária: Magyar fogolysors a második világháborúban II. Csíkszereda, Pallas Akadémia Kiadó, 2007.

Boros Ernő: „Mindennap eljött a halál”. Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban. Szatmárnémeti, Szent-Györgyi Albert Társaság–EMKE Szatmár megyei szervezete, 2002.

Ciucă, Marcel-Dumitru: Guvernarea Constantin Sănătescu. Stenogramele ședințelor Consiliului de Miniștri I (august–noiembrie 1944). Bukarest, Saeculum Kiadó, 2011.

Gosztonyi Péter: Háború van, háború! Budapest, Népszava Kiadó, 1989.

Gosztonyi Péter: Vihar Kelet-Európa felett. A második világháború utolsó évének magyar vonatkozású eseményei. Budapest, Népszava Kiadó, 1990.

Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap fölött. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1993.

Nagy Mihály Zoltán: Válságos idők. A dél-erdélyi magyarok internálása és annak hatása a magyarság politikai önszerveződésére (1944. szeptember–1945. szeptember). In: Csorba Béla–Matuska Márton–Ribár Béla (szerk.): Rémuralom a Délvidéken. Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45. évi magyarellenes atrocitásokról. Újvidék, Atlantis Kiadó, 2004. 51–74.

Nagy Mihály Zoltán–Vincze Gábor: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember–1945. március). Kolozsvár–Csíkszereda, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Pro Print Könyvkiadó, 2004.

Papp Annamária: Szögesdrót. Sepsiszentgyörgy, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, 2001.

Popa, Vasile: Prizonierii sovietici în România (1941–1944). http://www.once.ro/sesiuni/sesiune_2007/9%20prizonieri_popa.pdf (Letöltve: 2017. január 29.).

Sălăgean, Marcel: Administraţia sovietică în Nordul Transilvaniei (noiembrie 1944–martie 1945). Cluj-Napoca, Centrul de Studii Transilvane–Fundaţia Culturală Româna, 2002.

Şandru, Dumitru: Metamorfozele gulagului românesc. Centrele de internare: 1944–1945. Arhivele totalitarismului 1994/1–2. 7–21.

Sárándi Tamás: A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944–1945. Pro Minoritate 2005. ősz. 112–131.


[1] Nagy Mihály Zoltán: Válságos idők. A dél-erdélyi magyarok internálása és annak hatása a magyarság politikai önszerveződésére (1944. szeptember–1945. szeptember). In: Csorba Béla–Matuska Márton–Ribár Béla (szerk.): Rémuralom a Délvidéken. Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45. évi magyarellenes atrocitásokról. Újvidék, Atlantis Kiadó, 2004. 53.

[2] Nagy i. m. 55–56.

[3] Gosztonyi Péter: Vihar Kelet-Európa felett. A második világháború utolsó évének magyar vonatkozású eseményei. Budapest, Népszava Kiadó, 1990. 152–153.

[4] Gosztonyi Péter: Háború van, háború! Budapest, Népszava Kiadó, 1989. 26.

[5] Népi Egység, 1944. október 25.

[6] Bővebben lásd: Sárándi Tamás: A kisebbségek és a magyarságpolitika a romániai sajtóban 1944–1945. Pro Minoritate 2005. ősz. 120–122.

[7] Bővebben lásd: Ciucă, Marcel-Dumitru: Guvernarea Constantin Sănătescu. Stenogramele ședințelor Consiliului de Miniștri I (august–noiembrie 1944). Bukarest, Saeculum Kiadó, 2011. 90.

[8] Ciucă i. m. 117.

[9] Világosság, 1944. október 20.

[10] Világosság, 1944. december 1.

[11] Şandru, Dumitru: Metamorfozele gulagului românesc. Centrele de internare: 1944–1945. Arhivele totalitarismului 1994/1–2. 8.

[12] Arhivele Naționale Istorice Centrale/Központi Történeti Levéltár (ANICB) Inspectoratul General al Jandarmeriei/a Csendőrség Főfelügyelősége iratai 1474 (IGJ 1474). 119/1944. 3.

[13] Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap fölött. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1993. 538–539. Kacsó Sándor írót és szerkesztőt is internálták, ebben a kötetében az erre vonatkozó emlékeit írta meg.

[14] Monitorul Oficial, 1944. szeptember 22./I. rész. Az első közlésben levő sajtóhibákra való tekintettel a 264. számában újraközölték az egyezményt. (Monitorul Oficial, 1944. november 14./I. rész.) Ennek nem hivatalos magyar fordítását közli a Brassóban megjelenő Népi Egység című napilap december 3-i száma. (Népi Egység, 1944. december 3.)

[15] Şandru i. m. 14.

[16] Şandru i. m. 14.

[17] Şandru i. m. 15.

[18] ANICB IGJ 1474. 119/1944. 22., 25. Magyar fordításban lásd: Nagy Mihály Zoltán–Vincze Gábor: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember–1945. március). Kolozsvár–Csíkszereda, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Pro Print Könyvkiadó, 2004. 119. Román eredetiben, valamint magyar fordításban lásd: Benkő Levente–Papp Annamária: Magyar fogolysors a második világháborúban II. Csíkszereda, Pallas Akadémia Kiadó, 2007. 261–264.

[19] ANICB IGJ 1474. 119/1944. 23., 25.

[20] ANICB IGJ 1474. 149/1944. 9.

[21] Şandru i. m. 18.

[22] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) Külügyminisztérium (KÜM) 87. 13. cs. 1944 – c. 133., 136., 146–200.

[23] MNL OL KÜM 87. 13. cs. 1944 – c. 134.

[24] MNL OL KÜM 87. 13. cs. 1944 – c. 135.

[25] MNL OL KÜM 87. 13. cs. 1944 – c. 137–138.

[26] MNL OL KÜM 87. 13. cs. 1944 – c. 139–145.

[27] Hadtörténelmi Levéltár Honvédelmi Minisztérium elnöksége 1945. 39992. 2.

[28] Sălăgean, Marcel: Administraţia sovietică în Nordul Transilvaniei (noiembrie 1944–martie 1945). Cluj-Napoca, Centrul de Studii Transilvane–Fundaţia Culturală Româna, 2002. 60–69.; Nagy 2004. 69.

[29] Boros Ernő: „Mindennap eljött a halál”. Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban. Szatmárnémeti, Szent-Györgyi Albert Társaság–EMKE Szatmár megyei szervezete, 2002. 54.; Papp Annamária: Szögesdrót. Sepsiszentgyörgy, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, 2001. 134.; Benkő Levente: Fogolykönyv. Sepsiszentgyörgy, Trisedes Press Kiadó, 1999. 116., 133–134., 149., 194., 198. Szatmár megyében egyúttal arra is felszólították a frontról hazakerült magyar katonákat, hogy a csendőrőrsökön le kell adniuk a katonaruhát, és semmilyen bántódásuk nem lesz.

[30] Ezt több túlélő állítja. Lásd: Papp i. m. 149. „Az emberek kérdéseire az orosz őrök szűkszavúan válaszoltak: »Semmi pánik! Málinki robot!« Csak egy kis munkára visszük magukat.” Kolozsváron 1944. október 12. és 18. között szedték össze a magyar férfiakat. Lásd még: Benkő i. m. 106–108., 161.

[31] Interjú Berecz Andor, Bocskor Imre és Imre István, ’málenkij robotra’ deportált túlélőkkel. A hangfelvételek a szerző birtokában. Lásd még:Népi Egység, 1944. december 24.

[32] Papp i. m. 156–157.; Benkő i. m. 123., 149., 168.

[33] Popa, Vasile: Prizonierii sovietici în România (1941–1944). http://www.once.ro/sesiuni/sesiune_2007/9%20prizonieri_popa.pdf (Letöltve: 2017. január 29.).

[34] Niculae Spiroiu tábornok, volt román honvédelmi miniszter 1993. június 15-i válaszlevele Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselőnek a földvári láger 1944 októbere és 1945 júniusa közötti működésére vonatkozó beadványára. A fénymásolat a szerző tulajdonában.

[35] Ezt a foksányi fogolytábort adminisztráló szovjet hatóságok sem tették meg. Lásd: Serviciul Județean al Arhivelor Naționale Vrancea/Állami Levéltárak Vrancea megyei Szolgálata 127 Comisia Română pentru Aplicarea Armistițiului. Delegația CRPAA a Județului Putna/a Román Fegyverszüneti Bizottság Putna megyei Albizottsága. 238. 12/1945. 40. 

[36] Interjú Nagy B. Imre szárazajtai (Kovászna megye, Románia), ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában. „Amikor én onnan 1945 márciusában megszöktem, nyolcezer embert hagytam ott.”

[37] Boros i. m. 111.

[38] Szabad Szó, 1945. február 22.

[39] Dolgozók Szava, 1945. január 2.

[40] Lüget, a Brassó megyei, Szászmogyorós (szászul: Nussbach) községhez tartozó falu, román neve Arini. A 2. számú barcaföldvári fogolytábor melléktábora működött ebben a faluban. A helység (tábor) neve magyar levéltári forrásokban is román nevén fordul elő a legtöbbször.

[41] Szabad Szó, 1945. február 22.

[42] Szabad Szó, 1945. február 22.

[43] Világosság, 1945. február 23.

[44] Szabad Szó, 1945. február 22.

[45] Dolgozók Szava, 1945. január 2.

[46] Világosság, 1945. március 1.

[47] „Én magam vettem részt sírgödör-ásóként legalább tíz olyan temetésen, amelyeken semmit sem írtak fel arra vonatkozóan, hogy kik a halottak. Ástunk egy-egy három méter széles, ugyanolyan hosszú és három méter mély gödröt, leraktunk az aljába egy rend meztelenre vetkőztetett foglyot, ezekre keresztbe tettük a másik rendet, és így tovább, amíg a sírgödör megtelt. Utána elföldeltük, s ennyi volt az egész. 12-15 holttestet tettünk egy-egy ilyen gödörbe. De ott nem volt sem pap, sem írás, semmi, azt sem tudtuk, hogy kiket temettünk így el.” (Interjú Nagy B. Imre szárazajtai /Kovászna megye, Románia/, ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában.) A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. március 1-jei számában beszámol arról, hogy „egy sírba 3-4 halottat tesznek, de csak egy keresztet tűznek föléjük”. (Világosság, 1945. március 1.)

[48] Interjú Égető Jenő köpeci (Kovászna megye, Románia), ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában.

[49] Interjú Móré Mihály felsőlemhényi (Kovászna megye, Románia), ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában.

[50] Arhiva Ministerului Apărării Naţionale/Román Hadtörténeti Levéltár 5435. 795.

[51] Népi Egység, 1944. december 5.

[52] Népi Egység, 1944. december 5.

[53] Népi Egység, 1944. december 5.

[54] Szabad Szó, 1944. november 30.

[55] Népi Egység, 1944. december 10.

[56] Világosság, 1944. november 23.

[57] Szabad Szó, 1944. november 30.

[58] Szabad Szó, 1944. december 5.; 1944. december 7.; 1944. december 13. Erről a Szabad Szó alapján december 17-én a Világosság is beszámol. (Világosság, 1944. december 17.)

[59] Szabad Szó, 1944. december 13. Az információt a Szabad Szó alapján december 19-i számában a Világosság is közli. (Világosság, 1944. december 19.)

[60] Szabad Szó, 1944. december 13.

[61] Ekkor a ’fasiszta’ jelző ’csupán’ egy kommunista szitokszó, és nem feltétlenül jelenti azt, hogy valódi tartalom is van mögötte.

[62] Népi Egység, 1944. december 24.

[63] Szabad Szó, 1945. február 21.

[64] Szabad Szó, 1945. február 23.; 1945. február 24.

[65] Szabad Szó, 1945. március 1. A második szállítmányt dr. Kovács Elek, a Közegészségügyi Állomás vezetője, a Népvédelmi Egyesület és a Vöröskereszt képviseletében pedig a több túlélő által is emlegetett ’grófné’, Bissingen Erzsébet asszony, valamint Józsa Jenő, Barabás Imre, Szabó Zoltán orvostanhallgató, Postás Sándorné és Kopacz Géza vitte el Földvárra.

[66] Szabad Szó, 1945. január 4.

[67] Világosság, 1945. február 4.

[68] Az 1945. március 13-án Kolozsváron tartott rendkívüli minisztertanács jegyzőkönyve. ANICB Preşedenţia Consiliului de Miniştri/a Minisztertanács Elnöksége iratai 3/1945. 127–153. Közli: Andreescu, Andreea–Nastasă, Lucian–Varga, Andrea (szerk.): Minorităţi etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România (1945–1955). Cluj-Napoca, Centrul de Resurse pentru Diversitate Etnoculturală, 2002. 76.

[69] Interjú Bartha János olaszteleki (Kovászna megye, Románia), ’málenkij robotra’ deportált túlélővel. A hangfelvétel a szerző birtokában. Bartha János az utolsók között szabadult Barcaföldvárról.

Szólj hozzá!